Megszámolhatatlan mennyiségű virággal borította anyukája sírját.

Én lefedettem elhunyt párom felett a sírt egy elhúzható fedőlappal, hogy ha én is megyek majd, csak félre húzzák, és mellé tesznek engem is.

Nem akarok semmilyen cécót. Nem ültettem be virágokkal sem, hiszen a betegségem miatt bizonytalan, meddig tudom ápolni. Erről beszéltem Marikának is, mikor kedvesen, mosolyogva megszólított.

Kissé csodálkoztam először, hogy ott áll egy nő, egy aránylag nem régi sírhalom mellett, és olyan jó kedvű, mintha születésnapi köszöntőn lenne. Majdhogy nem dalra fakad – gondoltam akkor. Pedig nem álltam messze az igazságtól. Kisvártatva Marika tényleg elkezdett énekelni. „Én jól tudom Megváltóm él, hajléka készen vár reám. Már int felém és koronát Ígér a földi harc után.”

Sosem hallottam még azt az éneket, de úgy énekelni sem senki mást, ahogy őt. Nem volt harsány, és mégis, szépen csengő hangja messze szállt, felfelé, túl a kifeszített madárszárnyakon, át az égbolt kékjét tarkító kósza felhőkön, valahová messze, ahová a szem már nem láthat el. Ahol angyalok vezetik karonfogva eltávozott szeretteinket Isten szent színe elé.

***

Egész sokáig elkísért a hazafelé vezető úton. Először azt hittem, hogy ő is arra lakik, csak amikor a számozásokat nézte az egyik utca elején, derült ki, hogy egy beteghez megy látogatóba, aki nem tud járni.

Csak néhány szóban említette, valójában beteg emberekkel foglalkozik.

- Védőnő vagy, esetleg szociális munkás? – kérdeztem, tőle.

- Nem, én már nyugdíjas vagyok, és egy kis soul reading, más néven lélekolvasó klubot vezetek, ahol naponta összejövünk mi, soul reader-ek, és azok a betegek, akik szeretnének megszabadulni a betegségeiktől.

- Néha lépni is alig tudunk egymástól, annyian vagyunk. Különösen így nyáron, mikor kint lehetünk az udvaron. – mondta nevetve.

- Valamifajta gyógyító tevékenységgel foglalkoztok? – hallatszott szavaimból a reménykedés.

- Lehet annak is nevezni, de csupán mi abban segítünk, hogy a beteg rájöjjön, mi okozta nála a betegséget.

Bizonyára észrevehette, hogy csalódottan, szinte azonnal bezártam magam. Elegem volt már sok, önmagát gyógyítónak és mindentudónak gondoló emberről, akik nap, mint nap földbe döngölve hibáztattak a betegségeim kialakulása miatt.

Annyi ilyen „szakembernél” voltam már, kifizettem becsülettel, amit kértek, de legtöbb esetben alig vártam már, hogy elszabaduljak tőlük. Nem is gyógyultam semmit. Sőt, lehet azt mondani, egyre betegebbé váltam.

Nem titkolom, volt valami abban, amit mondtak. Nem is az bántott, hanem ahogyan mondták.

Valahol én is tudtam, hogy hibáztam. De nem hiányzott, hogy kőlabdaként vágják a fejemhez ezeket a tévedéseket olyan személyek, akik nem ismerték az életemet, nem élték át egyetlen napomat, de el akarták hitetni – talán önmagukkal, hogy mindent tudnak rólam.

Nem kérdezősködött, s én mégis elmondtam, milyen kezeléseket kapok. Pedig elhatároztam, hogy nem fogadom a bizalmamba. Sem őt, sem mást. Soha többé.

Marika megadta a címét, és csak annyit mondott, hogy ha egy vidám társaságra vágyom, akkor keressem fel őket olyankor, mikor együtt vannak a klubtagokkal.

Csupán udvariasságból tettem el a névjegykártyáját.

Aztán eltelt pár hét, s lassan közeledett már a nyár vége. Éppen a táskám tartalmát tettem át egy új ridikülbe, amikor kezembe akadt Marika címe.

Gondoltam, elsétálok arra, kihasználva még a kellemes nyári napsütést, ha éppen lesz kedvem, akkor becsengetek, de előfordulhat az is, hogy egyszerűen továbbmegyek.

Mikor a ház elé értem, finom süteményillat csapta meg az orromat. Ösztönösen nyúltam a kilincs felé.

A bejárati ajtó nyitva volt, s mintha hívogatott volna a ház, csak lassan lépkedtem egyre beljebb.

Tétován néztem körül a friss virágillattal teli kis udvaron. Zöld füvét kerek farönk karikákból épített út törte meg, ami a közepén álló filagóriához vezetett, majd onnan tovább, egészen a kert végéig.

Alig voltak még ott a csoportból. Elcsodálkoztam, hogy milyen kevesen vannak, pedig Marika azt mondta, hogy nagy létszámú a tagság.

Éppen akkor lépett ki a hosszú verandás házból, már észre is vett, és kar lengetve jött felém. Ismerős mosolya, két biztatóan csillogó szeme elárulta, hogy várt.

- Kicsit féltem, hogy nem jössz el. – mondta nevetve, és karonfogva vezetett a filagória felé.

- Vacilláltam, hogy elinduljak, de aztán úgy gondoltam, hogy egy próbát megér. - S miközben válaszoltam, magam is megdöbbenten hallgattam saját hangomat: kimertem mondani a véleményemet.

- Ilyen kevesen leszünk?

- Dehogy is, majd meglátod, szinte alig tudsz majd lépni. Nagyon sokan járnak ide.

- Szép ez a kert, vagy inkább udvar? – kérdeztem Marikától, de csak annyit szólt - pillanat, rögtön jövök, s már indult is a ház felé, ahol egy idősebb nő mutatta neki, hogy telefonon keresik.

- Szép időnk lesz a mai nap is. – szólalt meg mellettem egy fiatal lány. Körülbelül olyan idős lehetett, mint az én kislányom. Meglepődve néztem rá. Észre sem vettem, hogy leült mellém.

- Vera vagyok. Nem baj, ha tegezlek? – kérdezte mosolyogva. – Itt mindannyian tegezzük egymás. Hiszen nincs is korunk. Mert, mint ahogy Marika mondja, egyek vagyunk az Úrban. Ha egyek vagyunk, akkor egyidősek is. Igazam van?

- Az én nevem Ili. – s közben bólintással jeleztem, hogy egyetértek vele.

Elnéztem kedves, vidám mosolyát, egészséges fogait, és azt a kis pöttyös kendőt, amivel teljesen befedte a haját.

Vagy talán nincs is haja? Néztem meg jobban a fejkendőt. Ha van is, rettentő gyér lehet, gondoltam.

- Te gyógyítani vagy, gyógyulni jöttél?

- Az utóbbi. – válaszoltam alig hallható hangon.

- Én is. De már nem sokáig gyógyulok.

Ijedten néztem rá.

- Gyógyíthatatlan az állapotod? – suttogtam, s közben magamra gondoltam. Lehet, hogy egyszer tőlem is ezt kérdezi majd valaki?

- Dehogy is! – mondta kacarászva. Lassan teljesen gyógyult leszek. Csak utána én is beállok a gyógyítók sorába. Megtanultam már jó pár dolgot Marikáéktól. Igaz, van még elsajátítani valóm, de azt a képzést már, mint teljesen egészséges ember végzem el.

Miközben beszélgettünk, észre sem vettem, megtelt a kert emberekkel. Nők, férfiak vegyesen. Kisebb csoportokban nevetgéltek, beszélgettek. Senki sem mondta volna meg, hogy ki a beteg és ki a gyógyító.

- Hogyan folyik itt a gyógyítás?

- Szavakkal válaszolta. Mi a lelket gyógyítjuk. De majd meglátod! A soul reader beszélget veled, példákat sorol fel. Ha akarsz, kérdezel, ha nem, akkor csak hallgatod a többieket. – Majd nevetve hozzátette – Egy idő után tuti, hogy kérdezni fogsz.

Közben a férfiak kihordták a padokat és a kis asztalokat a kertbe. Valóban nem lehetett szinte mozdulni sem, olyan sokan voltunk. Férfiak, nők vegyesen. Egy soul reader kettő, olykor jóval több gyógyulni vágyó emberrel foglalkozik.

Az én soul reader-em Marika lett. Két ötven év körüli férfi meg két középkorú nő és Vera volt velem együtt a csoportban.

Nagyon féltem. Hiába volt a legszimpatikusabb gyógyító, akivel eddig találkoztam, mégis attól tartottam, hogy ő is felsorolja majd, miben hibáztam eddigi életem folyamán. Mit tettem rosszul, mit gondoltam helytelenül, mit cselekedtem meggondolatlanul, hol dőlt meg saját hibámból a hitrendszerem, milyen tetteimnek köszönhetem azt, hogy a sír szélére kerültem, ahonnan csak akkor van visszaút, ha ezt, azt, amazt is úgy teszem, ahogyan ők tudják, látják, mondják.

Ilyenkor elnéztem a „szakemberek” elégedett arcát. Szinte mondatokba szedett szavakként ült a homlokukra, hogy ők megtettek mindent, s ha még sem sikerül, akkor annak is én leszek az oka.

Pedig ezek nem is beszélgetések voltak, hiszen csak ők mondták a magukét, s mintha egy köteg rőzsével vágtak volna végig a hátamon, úgy csattantak a lelkemen a „sokat tudó” emberek szavai.

Eddig minden ilyen „beszélgetés” után még szorosabbra zártam az ördögi köreimet, amiket évek óta megrögzötten róttam napról-napra, ugyanazokat a hibákat elkövetve.

Sőt, minél több ilyen gyógyítónál voltam, akik annyira jól tudták, mit kellett volna másként tennem, annál betegebb lettem, és ennek mértékében még mélyebbre került a lelkiállapotom.

Már-már ott tartottam, hogy ha meghallottam valakiről, hogy gyógyító, lélekgyógyász, energiázó, vagy ehhez hasonló foglalkozást végző, letagadtam a betegségeimet. Nem is vették észre rajtam, pedig tipikus jelek szinte láttatják az arcomon, a tartásomon, felpuffadt hasamon, lábamon, elszíneződött kezeimen bajaimat.

Amikor együtt volt a csoportunk, Marika is odajött hozzánk.

Vártam, hogy megkérdezi valaki, mi a bajom. Ám helyette arról kezdtünk el beszélgetni, hogy ki, merre járt a nyáron. Milyen helyeket keresett fel, és hol, mi tetszett a legjobban.

Eszembe jutott, hogy a barátnőmmel én is elmentem kirándulni, és bejártuk a Bakony egyik részét. Marika megkérdezte, melyik útvonalon mentünk, s mikor elmeséltem neki, rákérdezett, mennyire lehetett átlátni a kerítéseken.

Aztán megkérdezte, mennék-e oda lakni, és milyen házat, kertet tudnék elképzelni. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy szinte ömlik belőlem a szó.

Marika pedig bele-belekérdezett, de a kérdései már valahogyan a múltamban átélt helyzetekre vonatkozott.

Szinte meglepődtem, milyen pontosan méri fel, mik történtek velem. Megdöbbentett, mikor megemlítette, hogy bizony, nagyon fájó lehetett, hogy a szeretett nagymamámtól el kellett költözni, és olyan messzire, hogy csakis nyaranta tudtam nála lakni.

Még jobban elcsodálkoztam, mikor megkérdezte, hogy a költözés után hány hónapra kezdtem fulladni.

- De azt nem is említettem, hogy egy időben asztmás is voltam.

- Azt nem is. Viszont elmondtad, hogyan nézett ki az a kert, ami a legjobban tetszett Bakonyszombathelyen, mikor arra jártál. – nevetett Vera. – Ezzel el sem képzeled, hány féle betegségedről számoltál be, s milyen rejtőzködő blokkokat tártál fel a nélkül, hogy ráerősítettél volna arra az eseményre, aminél először elbánt veled a félelem.

Nem igazán értettem miről beszél. De úgy voltam vele, hogy talán nem is lényeges, hogy értsem. Valahogy nem volt kedvem a betegségeimmel elrontani a kedvemet, ha már végre megint tudtam tréfálkozni.

Titokban láttam magamban azt a fiatal nőt, aki régen voltam, és úgy éreztem, hogy lennék is, ha visszakapnám az egészségemet. Szinte táncra tudtam volna perdülni.

- Ki marad itt estére? Sütünk szalonnát. Most szóljatok, hogy annyi nyársat készítsünk elő, ahányan leszünk! – szólt Marika férje. – Akik nem eszik a húst, azoknak lesz héjában sült, túróval, tejföllel és sajttal töltött krumpli, meg sült paprika, sült kukorica, sült alma.

A férfiak elmentek, hogy előkészítsék a tüzet, a nők pedig az ennivalót. Én is kedvet kaptam, és a többiekkel együtt vittem ki a tányérokat, kenyereket. S úgy hordtam a vízzel teli kancsókat, mintha sosem fájtak volna a vállaim, és vagy éppen a gerincem. Nem hasogattak az ereim.

Csak este jutott eszembe, lefekvésnél, hogy majdnem elfelejtettem bevenni a gyógyszereimet.

Feltűnt, hogy nem fájt már a lelkem, ami pedig minden este, mikor készülődtem a lefekvéshez, úgy égett, mintha parazsat tettek volna rá. Csak akkor kezdett csökkenni a fájdalom, amikor hatott az altató, amit attól az estétől többet nem vettem be.

/Robelin, 2013. november 07./