Eszem egy szelet görögdinnyét. Csodálatosan pirosló, fantasztikusan édes, kellően hűs étek. 
Ahogy falatozom, rácsodálkozom erre a pompázatos csemegére, s elindul egy gondolatsor. 
Milyen sok azonosság van az emberben, és a dinnyében!
Kezdjük azzal, hogy földi teremtmény a dinnye is, ember is.
Mindkettő teremtmény nagyobb részt vízből áll és csak kisebb része szilárd anyag. 

Ha kellő tápanyagot kap ez is az is, akkor mindegyik fajtájához illő tartalommal lesz felruházva. 
Zsenge korban átélt atrocitások életre szóló nyomot hagynak mindkettőben, amik meghatározzák a későbbiekben a sorsukat. 

A szépen, jól gondozott embergyerekből és dinnyepalántából csodálatos felnőtt válhat/válik. 
De, mint az emberben a tulajdonságok ilyen-olyan használata megbontja a színharmóniát, a dinnyében ezzel magok formájában találkozunk. 
Amiket, ha jól kezelünk, akkor hasznos, fennmaradást biztosítók, s ha nem, akkor felesleges, éretlenséggel, haszontalansággal rendelkező dolgok, akár hibák, esetleg bosszankodást hozó terhek lesznek. 
Hm!

A hopik több ezer éves tudáson alapuló, sziklába vésett próféciáikat nem lehet egy legyintéssel elintézni. Már csak azért sem, mert rengeteg megszívlelendő dolog van bennük!

A hopik egy különös, ősi népcsoport, amely bölcsességével és az emberiség sorsának javítására irányuló cselekedetekkel hívta fel magára a figyelmet. Több ezer éves tudáson alapuló, sziklába vésett próféciáikat nem lehet egy legyintéssel elintézni.

A hopik annak a nagyon különleges indián népnek az utolsó élő leszármazottai, akik elsősorban Új-Mexikóban és Arizona észak-keleti részében éltek.

Tudatalattink számtalan programot tárol. Gyermekkorunktól fogva a megélt események mind megtanítottak velünk valamit. Hogy ki milyen eseményeket élt meg, és azok mire tanították, egyénileg változó, de amit megtanultunk, mindannyiunk életét meghatározza a mindennapokban. Kulcskérdés, hogy felismerjük-e, milyen programok épültek be tudatalattinkba, milyen félelemblokkok, régi stresszélményekből kialakult védekező mechanizmusok akadályoznak mindennapi életünkben.

Múlt, jelen, jövő

A szokásos falunapon összeültek az emberek és várták az öreg tanítót, aki rendszerint megfelelt a kérdéseikre.
Amint megérkezett és leült a helyére, a legfiatalabb megszólította.
- A minap, mikor kérdeztelek, hogy mi a véleményed arról: éljünk a jelenben, azt mondtad, a múlt a fékező erő, a jelen stagnál, a jövő a hajtó erő.
- Vagyis, ha jól értelmezem szavaid, aki a múltban él, az bármennyire is szeretne változtatni az életén, nem, vagy csak nagyon lassan tud.

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány. Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte.

Nagyika minden állatról olyan szeretettel beszélt, mintha szőrkabátba bújt gyerekek lettek volna. 
Ételüket gondosan megválogatta, nehogy olyat tegyen eléjük, amivel kárt okozhat nekik. A kutyának, macskának sosem adott comb-, vagy szárnycsontot, csokoládét sem, édes ételt pláne nem.

- Mitől más az általatok megírt könyv, mint a többi, asztrológiával kapcsolatos kiadvány? – tették fel a kérdést Rakonczai Józsinak és Berek Patríciának.
Erre a kérdésre akár én is tudnék felelni. (Naná, hiszen beleleselkedtem a könyvbe még kézirat formájában.) 
Mert ez tanít. Téged, tégedül, a másikat tégedül, téged a másikul, a másikat másikul, de mindenekelőtt Rakonczai Józsiul.

Inkább nevezném egy jól megírt pszichológiai kiadványnak, de nem tehetem, mert nem száraz, nem tudományos, nem dr.