Érdemes elolvasni, és hozzátenni a saját, szintén megtörtént élményeinket, hogy sokan tudjanak róla, érdemes követni ezeket!

Mert jó.

Én is, ahogy elolvastam, azonnal úgy éreztem le kell, írnom a velem történteket.

Kedves Bencsik Rita! Nagyon örülök, hogy megosztotta másokkal is példamutató tettét.

Átélem az örömét, már csak azért is, mert én rendszeresen megteszem az ugyanilyen lépéseket.

Egyik tavaszi eset, amikor megjelent a piacon a magyar eper, az aránylag elfogadható áru, ízetlen, bűzetlen spanyol eper mellett az ára a csillagos égben volt, de a küllemén látszott, hogy olyan földben „ringott a bölcsője” ami a magyar hazát szebbé, jobbá teszi minden más helynél.  

Talán épp’ ezért nézte vágyakozó tekintettel egy nagyon idős, hajlott hátú, kopott ruházatú néni az epres ládát. Megkérdezte, hány szem férne 10 dekába. Az árus rezignáltan a mérlegre tett két szem nagyobb és egy kisebb gyümölcsöt, mondta, hogy ennyi. A néni lemondóan mondta, hogy két szem eperért neki rengeteg 280.-Ft.

Az árus vállat vonva visszatette az epret, s a néni fájdalmas arccal indult volna, de megállt, mikor meghallotta, hogy szólok neki és az árusnak.

Az utóbbit kértem, hogy mérjen le 30 dkg-ot, ahogy kifizettem, a néninek adtam.

Döbbenten kérdezte meg, hogy most neki ezzel mit kell tenni? – Fogyassza egészséggel! – szóltam és a hálálkodás elől vegyes érzelmekkel jöttem el.

Egyrészt örültem, hogy adhattam, és egy olyan asszonynak, akiről látni lehetett, hogy nagyon-nagyon-nagyon szegény, de nem iszákos, és nem bűnöző. Csak nincstelen.  

Másrészt eszembe jutott, hogy ha mindannyian egyformán empatikusak lennénk, mi emberek, akkor nem lennének ilyen szomorú esetek, hogy irdatlan magas ára van a gyümölcsnek, és egy öreg nénikének nincs rá pénze.

Harmadsorban felvillant előttem egy 25 évvel ezelőtti eset.

Akkor éppen Békéscsabán éltünk, a Jókai Színházhoz kötött a szerződésünk. Egyik nap leküldtem a lányomat vásárolni a közértbe. Persze, az ilyenkor szokásos kettő db gyümölcsjoghurtot is betervezve. A szokásunk szerint két féle ízesítésűt úgy feleztük el, hogy mindkettőnknek jutott fél-fél adag mindegyikből.

Patríciám mindent megvett és lélekszakadva rohant haza, majd a kifulladástól alig érthetően mondta, hogy válasszam ki, melyiket szeretném megenni, és az az enyém, mert az ő részét odaadná egy kb. három éves gyereknek, akinek az anyja a kukákban turkált élelmet keresve, és a kisgyereke a kukák mellett ült a földön.

- Anya! Oda szeretnék neki adni neki egy teljes gyümölcsjoghurtot, mert én már ettem sokszor, és még fogok is, de őneki biztos nem jutott még ilyen.

Nem álltunk valami jól, de a legtermészetesebb hangom mondtam neki, hogy vigye és utána menjen be újra a közértbe, és vegyen nekünk egy másikat, amit haza hoz.

Mikor elment, s a konyhaablakból utána néztem, egy meleg fuvallat érintette meg a szívemet.

Azóta is ott van ez a fuvallat, és folyamatosan simogat, mert ilyen maradt az én lányom.

Most, ahogy elolvastam Bencsik Rita esetét, az jutott eszembe, hogy ezeket terjeszteni kell. Megismertetni másokkal is, hogy alkalmasint jusson eszükbe nekik is, hogy ez az egyik legszebb érzés: Embernek lenni. 

(Robelin. 2015. 07. 01.)